A biztonsági gyufát kizárólag a gyufásdoboz oldalán végighúzva lehet meggyujtani.Ha a gyufa fejére rácsapnak egy kalapáccsal,semmi sem történik.A dörzsgyufa viszont bármilyen érdes felületen végighúzva meggyullad.Már a gyufafejet rágcsáló egér fogainak súrlódása is elegendő a lángra lobbantásához.Ha kalapáccsal rácsapnak,egyszerűen felrobban.

A biztonsági gyufa a gyufa fején és a doboz oldalán lévő vegyi anyagok kölcsönhatása következtében gyullad meg,de csak akkor,ha ehhez a súrlódás elegendő hőt termel,amikor a gyufaszálat a gyujtófelületen végighúzzák.Ha a gyufa feje és a gyújtófelüólet nem érintkezik,a gyufa nem gyullad meg.

A mai gyufák elődjét John Walker angol gyógyszerész találta fel 1827-ben.Walker gyufáit a meggyujtásukra szolgáló csiszolópapírral együtt árusították,de nem voltak igazán megbízhatóak.

A francia Charles Sauria 1830-ban sokkal jobb megoldásra bukkant: gyufáinak végét fehér foszforba mártotta.E gyufákat lucifernek (latinul:fényhozó) nevezték,s egészen a 19. század végéig használatosak voltak.

A luciferek megbízhatók és tartósak voltak,de óriási veszélyt rejtettek magukban. anyaguk mérgező volt,és gyakran halált okozott.A fehér foszfor mérgező gázokat bocsát ki,amelyek huzamosabb ideig való belégzése az állkapocs és egyéb csontok roncsolódásához vezet,torzulásokat,majd halált okozó betegséget,úgynevezett foszforos nekrózist idéz elő.

Eór inkább gyufagyárimunkásokat sújtotta,míg a századfordulón be nem tiltották a fehér foszfor használatát.A dörzsgyufák készítéséhez a továbbiakban a foszforszulfid nevű vegyületet alkalmazták.

Irinyi János 1836-ban a gyufafej felületét sárga foszforhoz kevert ólom-dioxiddal vonta be - ezzel feltalálta a zajtalan ,biztonsági gyufát,amely azonban még tűzveszélyes és mérgező volt.

Az 1850-es évek közepe felé egy svéd gyufakészítő,Johan Lundström tovább fejlesztette a biztonsági gyufát,,elkülönítve a foszfort a többi éghető anyagtól.Nem mérgező vörös foszforral vonta be a gyújtófelületet,a többi szükséges összetevő pedig a gyufa fejébe került.

Napjainkban a gyufát óránként akár kétmillió szál előállítására isképes autómata gépsorokon készítik,amelyekről már dobozolva ,használatra készen kerül le.A gyufa anyaga fa formájában kerül be a gyárba ,ahol kb. 2,5 mm vastag hasábkákra fűrészelik.E hasábokat gyufaszálakká szabdalják fel,ésammónium-foszfát-oldatban áztatják.Ez a vegyület égésgátló hatású,így az eloltott gyufa már biztosan nem ég tovább.

A gyufaszálakat ezután automata berendezések egy hosszú,,lyukacsos ,végtelenített acélszalagra helyezik.A szalag a szálak végét forró,olvadt paraffinba meríti.A paraffin - a fa rostjai közé beszivárogva - elősegíti a láng átterjedését a fejről a gyufaszál többi részére.

Ezt követően a gyufaszálak végét a gyufa fejét bevonó vegyi anyagok keverékébe mártják.Biztonsági gyufáknál e keverék éghető anyaga kén és néha faszén,de oxgént biztosító kálium klorátot is tartalmaz.

Amikor a fej megszáradt,a gyufaszálakat egy tüskés szerszám kilöki egy másik szalagon mozgó gyufásdobozfiókba.A dobozok külső része a gyufaszálakat szállító dobozzal párhuzamosan haladó futószalagon mozog.A szalagok néhány másodpercenként megállnak,és egy szerkezet egymásba tolja a dobozok két részét.

A doboz oldalaira gyújtófelületként vörös foszforral bevont csík kerül (dörzsgyufáknál csiszolópapírt vagy homokot tartalmazó műgyantaréteget használnak).

A gyufaadó-lázadás

A londoni Bryant & May gyufagyár 1861-ben kezdte meg az első biztonsági gyufáák gyártását.Egy év mulva már heti 1 800 000 szál gyufát gyártottak.A termék iránt olyan nagy volt a kereslet,hogy a pénzügyminiszter 1871-ben dobozonkénti 1 pennys gyufaadó kivetését javasolta.A dolog nagy felzúdulást váltott ki a parlamentben és a sajtóban,s több ezer gyufagyári munkás kezdett tiltakozásba a szerintük a megélhetésüket fenyegető adó miatt.A tiltakozás zavargásokká fajult,mire a parlament gyorsan eltörölte az illetéket.

A gyufagyártás módszerei sokat fejlődtek az azóta eltelt idő alatt,s ma már egy gépsoron több mint 800 doboz gyufa készíthető percenként.